A Barátság-vezeték és a magabíró energiapolitika legendája
Kedélyesen régieskedő kifejezést igyekszik hasznosítani a kormányzati kommunikáció mostanában: a szuverenitásra való törekvés jegyében „magabíró energiapolitikáról” álmodik a kormány. Maga a szó jelentése „egészséges, a munkát, fáradságot, küzdelmet jól bíró”, vagy, kicsit régiesebben, „aki anynyi erővel bir, hogy másra, más segítségére nem szorúl”. Nem vagyunk biztosak benne, hogy a kifejezés értelmezhető-e elvont fogalmakra, de hagynánk a nyelvészkedést az ahhoz értőkre, és nézzük meg, hogy mennyiben állhat meg az energiapolitikára, a Barátság-vezetéket érő támadások tükrében.
Ami a „magabírást” illeti, ezt a kormányzati kommunikáció egyfelől a megújulókhoz köti, másfelől a növekedő hazai kőolaj- és földgáz-kitermeléshez. A megújulók magabírásával egyetértünk: az elmúlt évek boomja mára a második helyre repítette a napenergiát az itthon termelt villamos energia tekintetében (éves szinten, idén nyáron már a karbantartások miatt többnyire három blokkos üzemben termelő Pakssal vetekedtek a naperőművek az első helyért). Ezzel jelentősen csökkent nem csak az importált áram, hanem a földgázerőművek visszaszorulásával a felhasznált, szintén importált földgáz mennyisége is. Sőt, tavasztól őszig napközben jellemzően még bőséges áramexportra is futja. Persze kellene még a napenergia mellé a szélenergia, a geotermia, más, idehaza elérhető megújulók (pl. biogáz), és az energiatárolás fejlesztése is. Ezekkel későn ébredt a kormányzat, a tempó is lehetne gyorsabb, egyelőre érdemi hatása a futó programoknak még nincs.
A kőolajjal viszont szemmel láthatóan gyökeresen más a helyzet. A hazai kitermelés növekedése hiába volt 10-15%-os az elmúlt években, ez alig-alig csökkentette a mintegy 90%-os importhányadot. Tehát nagymértékű kőolajimportra szorulunk, és ezt nem nevezhetjük „magabírónak”.
Ez az a pont, ahol élesen elválik egyfelől a szuverenitásról, „magabíróságról” beszélő, másfelől pedig az olajvezetéket ért támadásokkal kapcsolatban panaszkodó, az áldozati szerepre rájátszó kommunikáció. Ugyanis a kőolaj- és földgáz 85-90% körüli importhányada békeidőben is komoly kitettséget jelent. Az ukrajnai háború kitörésével az ellátási kockázat viszont – legalábbis a kőolaj esetében az Ukrajnán keresztül haladó Barátság vezeték révén – értelemszerűen jelentős mértékben megnőtt.
Aggathatunk jelzőket az energiapolitikára, de annak válságállósága nem Facebook-posztokban és sajtónyilatkozatokban fog eldőlni. Mélyreható katonai stratégiai ismeretek hiányában is könnyen belátható volt már 2022-ben, hogy Magyarország nem tehet úgy, mintha nem tört volna ki egy háború a szomszédjában. Magyarország saját, jól felfogott érdeke lett volna, hogy nekilásson B-tervről gondoskodni. Nem lehet eléggé hangsúlyozni: az energiaellátás biztonságát a mindenkori magyar kormány felelőssége garantálni.
A háború három és fél éve zajlik, és az elmúlt hetek eseményei arról tanúskodnak, hogy a helyzet most jutott el arra a pontra, amikor a harci események már az orosz kőolajipart is veszélyeztetik, benne a Barátság-kőolajvezetékkel. Valószínű forgatókönyv, hogy ez a helyzet állandósulni fog, azaz, hogy a következő hónapokban a vezeték kényszerű leállásai többé-kevésbé rendszeressé válhatnak, sőt, akár hosszabb időkre is kieshetnek a szállítások.
Ezért a következő hónapokban minden bizonnyal fény derülhet arra, hogy felkészült-e a kormány, illetve a MOL erre az esetre, vagy megelégedett az egyetlen vezetéktől való függéstől, és valamiért abban bízott, hogy “úgysem lesz baj”.
Nem különösebben biztató, hogy a magyar kormány egyelőre nem sokat árult el arról, hogy mit tettek eddig annak érdekében, hogy ne legyünk ennyire kiszolgáltatva egy háborús zónán keresztül vezetett kőolaj-vezetéknek. Az is kérdéseket vet fel, hogy a MOL szerint még mindig ugyanúgy mintegy 200 milliárd forintba (~500-600 millió USD) kerülne-e a százhalombattai finomító átalakítása az orosz olajtól eltérő típusú olaj fogadására, és még mindig ugyanúgy kb. 2 évig tartana, mint ahogy 2023-ben ezt állították (miközben szakértők szerint néhány 10 millió dollárból megoldható lett volna). Tehát azonnali cselekvéssel már eljuthattunk volna az átállítás lehetőségéhez a MOL-csoport költségvetéséhez és a háborús kockázathoz képest elfogadható összegből – legyen az akár 500 millió USD, minthogy a MOL-csoport 2023-as adózás előtti eredménye 1,936 milliárd dollár volt. Lehetséges, hogy volt előrehaladás, de annak mértéke információk hiányában kérdéses.
A legjobb persze az lenne, ha olyan intézkedésekre is sor kerülne, amelyek csökkentik az energiaellátásunkat továbbra is meghatározó fosszilis függőséget. A kitettségen és az ukrajnai háborún túl ezt a fosszilisek környezetrombolása, éghajlat-károsító hatása is indokolja. A fosszilisekről való leválásnak a megújuló energiaforrások rohamos fejlődése mellett is mindenképpen nagyobb ütemben kellene haladnia.
📷 Fortepan / Urbán Tamás
