Beszámoló a Kellemetlen igazság 2. című film vetítéséről

  • Dátum
  • Helyszín
    European Youth Center

A BEIK Ökofilmklub és az Energiaklub közös szervezésében tekinthették meg az érdeklődők a Kellemetlen Igazság 2. című filmet, amely egyúttal a film magyarországi premiere is volt.  A vetítést követő beszélgetést Zsolt Melinda, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemzetközi Biztonsági Tanulmányok Tanszékének tanársegédje moderálta. A beszélgetés meghívott réztvevői Bauer Zsolt (European Branch Manager, The Climate Reality Project) és Dr. Bart István (klimapolitikai szakértő, elnökségi tag, Energiaklub) voltak. 

Gajárszi Áron beszmolója

Al Gore neve elsősorban politikusként ismert. Gore két cikluson keresztül az Egyesült Államok alelnöke volt Bill Clinton elnöksége alatt, majd  2000-ben demokrata jelöltként alulmaradt George W. Bush-sal szemben az elnökválasztáson. Azóta kiszállt a napi pártpolitikából; idejét, energiáját és szociális kapcsolatait a számára szívügynek számító klímavédelemre fordítja, The Climate Reality Project néven szervezetet alapított. 2006-ban Kellemetlen igazság címen filmet forgatott a témában. A két Oscar-díjjal is jutalmazott alkotásnak 2017-ben készült el a folytatása, Kellemetlen következmény címmel. A dokumentumfilm Al Gore, illetve az általa vezetett szervezet munkáját mutatja be. Az egykori alelnök körbeutazza a világot, tréningeket tart, befolyásos emberekkel, gazdasági és politikai vezetőkkel találkozik, őket próbálja megnyerni, „terelgetni” abba az irányba, hogy a klímavédelmet szem előtt tartó döntéseket hozzanak. A film fókuszában a 2016-os párizsi klímacsúcs, illetve az azt előkészítő tárgyalások állnak. A Kellemetlen igazság 2 nem rejti véka alá a klímaváltozás katasztrofális következményeit, végkicsengése mégis optimista és reménykedő.
kellemetlen igazság.jpg
 

A film utáni beszélgetés két résztvevője, Bauer Zsolt a The Climate Reality Project európai vezetője, illetve Dr. Bart István klímapolitikai szakértő, az Energiaklub elnökségi tagja már nem mutatkoztak egyértelműen derűlátónak. A diskurzus központjában a klímaváltozás kérdésének lehetséges megoldása volt. Bart István arra hívta fel a figyelmet, hogy a ma keletkezett kibocsátás hatása harminc év múlva lesz érzékelhető légköri felmelegedés formájában. Egy dolog biztos: minimum három évtizedig csak rosszabb lesz. Hanyatló korszakot élünk, de a hanyatlást is valahogy menedzselni kell. Bauer Zsolt arról beszélt, hogy a harmadik világ fogja leginkább megszenvedni a következményeket. Ő is inkább pesszimistának mondta magát, de ettől függetlenül biztos benne, hogy hosszútávon létezik megoldás.

Az egyes országok kibocsátása nagyon különböző lehet, de ettől függetlenül a probléma globális, a következmények alól senki nem tudja „kihúzni” magát. Napjainkban az a  jellemző, hogy az üvegházhatásért felelős gázok egyre nagyobb hányada termelődik a fejlődő országokban. Mégsem bölcs dolog „rájuk mutogatni”. A Földnek egy légköre van, a probléma minden ország közös ügye, illetve a klímaváltozásból következő tragédiák is globálisak. Erre jó példa a menekültválság. A klímaváltozás jelentős tényezője, és egyik kiváltója a folyamatnak. Ezen felül a statisztikákat kicsit közelebbről vizsgálva már árnyalódik a „harmadik világ szennyez be mindent” – kép. Egyénekre lebontva látszik, hogy a sok százmillió ázsiai szegény tevékenységből minimális kibocsátás keletkezik, viszont az ottani, európai módon élő fogyasztóknak „köszönhető” az üvegházhatású gázok nagyobbik része. Valódi különbség nem a szegény és a gazdag országok, hanem a szegény, és a gazdag emberek között van. Indiában – a film szerint – jelenleg is 300 millióan élnek villamos áram nélkül, akiknek ezt a problémáját még mindig szénerőművek építésével tudja a leggyorsabban orvosolni a kormány. A megoldás a tőke és a technológia átadása lehetne, viszont az érintett országokban kérdéses, hogy a megkerülhetetlen politikai hatalom megfelelően használná-e fel ezeket.

A világ második legnagyobb kibocsátója az Egyesült Államok, ahonnan a káros hatású gázok 20 %-a származik. Itt politikai-társadalmi akadályai vannak a csökkentésnek. A kérdésben a jobb- és a baloldal élesen szemben áll egymással. A kibocsátás mértékének csökkentéséhez erős szabályozásra lenne szükség, viszont a republikánus szavazók eleve idegenkednek az állami kontrolltól. Másik probléma, hogy a kampányfinanszírozásban a cégek is szerepet kapnak, vagyis ha egy politikus ilyen irányú forrásokra vágyik, akkor sokszor jobban teszi, ha nem bolygatja a témát.

Magyarországon más a helyzet. A szakértők szerint a kampányfinanszírozásunk ebből a szempontból megfelelő és nincs különbség a politikai oldalak között a téma megítélése kapcsán. Jobb és bal egyaránt azt mondja, hogy a klímaváltozás rossz és tenni kell ellene. Hazánk a kibocsátás egy ezrelékéért felelős, illetve a felmelegedés hatása nem annyira kézzelfogható, mint máshol. Nincsenek nagy árvizeink, nem olvadnak a gleccsereink, és a tengerszint emelkedése sem veszélyezteti közvetlenül a városainkat. (Ráadásul széntüzelésű erőműveink utolsó mohikánja, a Mátrai Erőmű is hamarosan leáll a termeléssel.) Ezek miatt a lakosság hajlamos nem saját problémaként kezelni az ügyet. Bart István egyik (szomorú) konklúziója az volt, hogy a klímaváltozás elleni harc szempontjából Kína az ideális ország: gazdaságilag, politikailag egyaránt stabil és antidemokratikus.

Az emberiség (köztük a döntéshozók egy része) mégiscsak érzi, hogy változtatni kell. Így született meg két évvel ezelőtt Párizsban a klímamegállapodás. Az eseményen nem csupán a politikai vezetők, hanem NGO-k és gazdasági szereplők is részt vettek. (Ma a vállalatok egy része nem „zöld-ellenes”, sőt, kifejezetten haszna van a környezetvédelemből.) A beszélgetés két szakértője jelen volt Párizsban, katartikus élményként írták le az egyezmény megszületést, de mégsem sugárzott róluk a hurráoptimizmus. Bart István Varró Lászlót, a neves közgazdászt idézte, aki szerint még mindig a szakadék felé száguldunk, de legalább a gázt nem nyomjuk. Az egyezmény szerint minden ország maga dönt arról, hogy milyen mértékű kibocsátás-csökkentést vállal. (Bár ezt időnként felül kell vizsgálni.) Ezek a vállalások viszont közel sem elegendőek a kijelölt célhoz, mi szerint a globális felmelegedés mértéke az iparosodás előtti időkhöz képest maximum 1,5 – 2 Celsius legyen. A felajánlások alapján várhatólag 3oC fokkal nő majd a hőmérséklet. (Ráadásul azóta az Egyesült Államok felmondta a megállapodást.) Bart István rámutatott, hogy a hidegháború megszűnése óta nem léteznek olyan „szuperhatalmak”, amik rá tudnák kényszeríteni az akaratukat az érdekszférájuk országaira, és ez a párizsi klímaegyezmény erején is meglátszik.

A kérdések tanúsága szerint a hallgatóságban több szempontból hiányérzet maradt. Többen is utaltak arra, hogy a téma körüljárása során dinoszauruszokat kerülgetnek a nagyszobában. Az atomerőművek, a népesedés és a fogyasztás kérdéseiről nem esett szó. Ezután a három – klímaváltozás szempontjából nagyon jelentős – tényező közül a legutolsó lett legalaposabban körüljárva. Al Gore víziója szerint kritikus tömeg kell, amely majd a „zöld útra” kényszeríti a döntéshozókat. De az igazsághoz (sajnos) sokkal közelebb van az idézett vélemény, mi szerint minden politikus tudja, mit kellene tenni, csak azt nem tudja, hogy miként választják majd újra, ha megteszi. Az átlagember számára a kézzelfogható problémák (például egy jó munkahely) sokkal jelentősebbek, mint a klímakatasztrófa, amiről nem igazán hajlandó tudomást venni. Más szóval „a Titanicon rendezgetjük a napozóágyakat.” A fogyasztás, az állandó gazdasági növekedés szükségességének meg nem kérdőjelezése nagyban hozzájárul a felmelegedéshez. Az átlagembernek pedig nem igazán lehet olyat mondani, hogy vásároljál kevesebbet. Szóba került a GDP is, mint általánosan elfogadott mérőszám a gazdaság fejlettségének prezentálására. Általánosan elfogadott, hogy a GDP-nek növekednie kell. Pedig léteznek alternatív mutatók (GPI, ISEW, HDI), amelyek magukba foglalják az életminőség változását is. Ezek számításakor a környezetszennyezések felszámolásának költségei, a bűnmegelőzési kiadások vagy éppen a betegápolási számlák mind negatív tényezőként kerülnek be a képletbe, emiatt a valós életminőséget sokkal jobban leíró eredményt kapunk. Az alternatív mutatók tanúsága szerint pedig egyre rosszabbul élünk, igazából a hatvanas években volt a legjobb.

A nehézségek és a megoldás útjában álló akadályok számba vétele során többször előkerült egy javaslat. Hazánk lakossága különösen „élen jár” abban, hogy nem érzi saját ügyének a klímaváltozás, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ez valahol, a tőlünk távol eső világban történik. Bart István hozakodott elő többször azzal, hogy mekkora szükség lenne egy dokumentumfilmre, amely bemutatja, hogy a felmelegedés milyen veszélyt rejteget magában természeti értékeinkre, a Balatonra, vagy Tokajra nézve. Természetesen nem oldódna meg egyből minden probléma, ha elkészülne egy ilyen alkotás, de egész biztosan hozzátenne egy téglával ahhoz a szemléletformáláshoz, amire most feltétlenül szükségünk van.

A beszámoló forrása: Ökofilmklub

 

A vetítés az Energiaklub részéről az Agrárminisztréium Zöld Forrás (2018) pályázatának támogatásával valósult meg.
Agrarminiszterium.jpg