A két legnagyobb szennyező látja sikernek a klímacsúcsot

Minden ellenkező híreszteléssel szemben a koppenhágai klímacsúcs semmiféle sikert nem hozott. Ezt azért fontos leszögezni mindjárt az elején, mert a sajtóban eléggé zavaros és ellentmondásos hírek láttak napvilágot. Ehhez nyilván hozzájárult az is, hogy Barack Obama, valamint a francia elnök előre ittak a medve bőrére, és világgá kürtölték a megegyezés hírét - még a megegyezés előtt. Ez ugyanis végül elmaradt, hiszen a plenáris ülésen nem sikerült konszenzussal elfogadtatni egy dokumentumot sem. Ennek fényében akár egy hatalmas blöffnek is lehetne értékelni ezeket a megnyilatkozásokat.
 
Mielőtt ebbe belemennénk, érdemes pár pillantást vetni az elbukott dokumentumra. A „Copenhagen Accord”, ez a két és fél oldalas iromány azután kezdett el fogalmazódni, hogy a 2007 óta tartó tárgyalások semmiféle érdemi kimenettel nem kecsegtettek a konferencia utolsó néhány napjában. Nagy volt a politikai és társadalmi nyomás, hogy valamilyen egyezség szülessen Koppenhágában. Az elfogadásra szánt dokumentum egyre rövidebbé vált, és egyre kevesebb konkrétumot tartalmazott. Kikerült belőle a kibocsátások 2015 előtti tetőzése, kikerült a 2020-as fejlett országokra vonatkozó csökkentési cél, és kikerültek a hosszú távú (2050-es évre vonatkozó) célok is. Még egy nagyon fontos dolog is eltűnt: a nemzetközi jogi kötelezettségként való megjelenés. Egyedül az éghajlatváltozás két fok alatt tartásának célja maradt benne (valamint utalás a 1,5 fokos cél lehetőségének esetleges jövőbeni megvizsgálására), és a pénzügyi támogatás, amit a fejlődő országok kapnának. Ez utóbbi két dolog volt az, amiről úgy vélték, segít elfogadhatóvá tenni a dokumentumot, ám ez nem sikerült.
 
Az „ellenszegülő” országoknál vélhetően éppen ez ütötte ki a biztosítékot, hogy ne akarják őket megvásárolni. A végső vitában úgy látszott, hogy három csoportra oszlottak az országok. Az első, aki támogatja, mint például az USA és Kína (érdekes, hogy a földkerekség két legnagyobb szennyezője...), a második csoportban azok, akik határozottan elutasították (Tuvalu, és több latin-amerikai ország), a harmadik csoportban pedig azok voltak, akik úgy gondolták, hogy a semminél mégiscsak jobb ez a dokumentum, és legalább nem megyünk haza üres kézzel. Mondták ezt annak ellenére, hogy elfogadás esetén is meglehetősen kérdéses lett volna a Koppenhágai Nyilatkozat jogi helyzete, hogy pontosan mire is vonatkozik, és hogyan kapcsolódik a Keretegyezményhez.
 
A valóság valószínűleg az, hogy egy miniszterelnök, vagy államelnök nem szeret kudarcot hazavinni. Pláne nem szeret egyszerre közel 120 vezető rossz hírrel hazatérni. Ezért szerettek volna legalább egy színes lufival kedveskedni az otthoniaknak. Nos, ez nem sikerült, lufi útközben kipukkant.
 
Ez kudarc volt a Keretegyezmény számára, kudarc volt a házigazdák számára, kudarc volt az EU számára, és kudarc volt az ENSZ számára is. Azért fontos ezt hangsúlyozni, mert nem szabad abba a hibába esni, hogy nem nézünk őszintén szembe a helyzettel, inkább le kell vonni a következtetéseket a jövőre nézve. Az látható, hogy amit eddig a döntéshozók tettek az édeskevés. Ennél több kell a sikerhez, nem lehet most a lufikat nézve hátradőlni. Néhány hónap maradt arra, hogy az a halvány reménysugár, amit Kiotó Jegyzőkönyvnek neveznek életben tartható maradjon, és ne váljon teljesen nevetség tárgyává. Néhány hét, pár hónap maradt arra, hogy a veszélyes éghajlatváltozást elkerülhessük. Az idő fogy, több hibára nem maradt idő.

*

A klímakonferencia krónikáját a kopenhágaforrodrot.wordpress.com oldalon olvashatják