Ökováros Öko-Instituttal

Tíz hetet tölthettem Európa egyik „legökobbnak” tartott városában, Freiburgban. Egy pályázat során az Öko-Institut kutatóintézet Klíma és Energia részlegén dolgoztam, és nemcsak a szervezet profizmusán ámultam, hanem az azt körülvevő környezeten is.

 

Egyes források Alfred Döblin „Egy boglárka meggyilkolása” című elbeszélésére vezetik vissza, hogy miért lett Freiburg Németország – és egyben Európa – egyik  legkörnyezettudatosabb városa. Az elbeszélésben Michael Fischer freiburgi kereskedő egyik sétája során sétapálcájával mérgében leüti egy boglárka virágát. A tette bűntudatot ébreszt benne és végül egészen az őrületbe hajtja. Hogy valóban ez-e a gyökere a freiburgiak különleges környezettudatosságának, azt nem lehet tudni. Az biztos azonban, hogy még német viszonylatokban is lélegzetelállító a napelemek és napkollektorok száma, vagy a bicikliutak kiépítettsége. A villamosok zöld árammal működnek, az új építésű épületek nagy aránya alacsony energiaigényű, a városképet pedig nem csak a 116 méter magas tornyú Münster, hanem az egyik környező dombon felállított négy szélturbina is alakítja.

 

Maga az Öko-Institut három városban összesen több mint 120 dolgozót foglalkoztat, legfőbb kutatóterületük az energetika és a klímavédelem, valamint a fenntartható fogyasztás. 1977–es alapítása óta a szervezet nem csak Németországban, hanem nemzetközi szinten is elismert kutatóintézetté nőtte ki magát, mára a fontosabb energiapolitikai kérdésekben rendre kikérik a véleményét. A szervezet hitelességét növeli a passzívház építésű, napelemekkel fedett iroda, vagy az elkerülhetetlen légi közlekedések által okozott széndioxid-kibocsátás megváltása.

 

Én alapvetően két témát jártam körül a Freiburgban eltöltött idő alatt. Egyrészt tanulmányoztam a megújuló alapú hőtermelés támogatásának, szabályozásának külföldi példáit és tapasztalatait. Németországban az idei év elejétől érvényben van az egyedülállónak számító megújulóhő-törvény (EEWärmeG – Erneuerbar Energien Wärme-Gesetz[1]). Emellett más országok is a legkülönfélébb módokon ösztönzik, hogy a megújulók a hőtermelésben is egyre nagyobb szerepet játsszanak: például adókedvezményekkel, vagy új épületek esetében a napkollektorok kötelezővé tételével, vagy akár a távfűtéshez való csatlakozás kötelezővé tételével.

 

A másik témám a tőlünk nyugatabbra természetesnek számító zöldáram-szolgáltatók elemzése volt. Foglalkoztam a megjelenésük feltételeivel, a villamosenergia-címkézés és -elszámolás bonyolult rendszerével, valamint a zöldáram-tanúsítványok feltételrendszerével. Ezen tanúsítványok célja, hogy ne minden megújuló alapú villamos energia számíthasson öko-áramnak, hanem csak az, amelyik valódi környezetvédelmi hasznot biztosít. Ezen zöldáram-termékeknek meg kell felelniük bizonyos fenntarthatósági feltételeknek pl. biomassza esetében, és garantálniuk kell, hogy valódi fejlesztés történik a zöldáram-termelésben és a szolgáltatók nemcsak félévszázados, régen megtérült vízierőművek áramát adják el jó pénzért.

 

Összességében nagyon tanulságos volt az Öko-Institutnál eltöltött idő és biztos vagyok benne, hogy az ott szerzett tapasztalatok és ismeretanyagok segíteni fogják az Energiaklub munkáját és a hazai megújulóenergia-felhasználás fejlődését is.

 

Varga Katalin

Energiaklub

[1] Gesetz zur Förderung Erneuerbarer Energien im Wärmebereich, 7. August 2008.

 

A külföldi tapasztalatszerzést az Európai Unió Leonardo da Vinci Mobilitási Projektek EGÉSZ ÉLETEN ÁT TARTÓ TANULÁS PROGRAMja támogatta.