Mit tehetek én egyedül?

"Mit tehetek én egyedül?"

Mindig ezt hallom, amikor társaságban szóba kerül a globális felmelegedés, a klímaváltozás, a ránk váró jövő, az energiahordozók kimerülése. Miközben abban mindenki egyetért, hogy valamit tenni kell, érthetetlen számomra az egymásra mutogatás, a vállrándítás, a „mi közöm hozzá”, vagy a „mit tehetek én egyedül?” magatartás.

Okos, értelmes, felkészült, tanult emberektől hallok olyan mondatokat, hogy hullámossá redőződik homlokom! Hogy-hogy nem értik? Hogy-hogy nem fogják fel, miről van szó? Évek óta szajkózom, hogy a helyzet romlásában mi mindannyian, egyenként működtünk közre. Az egyes emberek külön-külön, mindennapi tevékenységeikkel okozták a jelenlegi helyzetet. És ahogy a napi tevékenység szintjén ártani tudtunk/tudunk, ennek az ellenkezője is igaz! Ugyanígy tudnánk javítani is.

A stand-by-ra kapcsolt fogyasztók kis mértékben ugyan, de áramot fogyasztanak. Ez világviszonylatban hatalmas fogyasztást jelent. Kis műszaki változtatással az összes gépet nem készenléti állapotba, hanem kikapcsoltba lehetne hozni! Addig viszont ezt megtehetjük mi is. Igaz, nem a távirányítóval, hanem oda kell menni a készülékhez. Terjednek az energiatakarékos izzók. Ez jó, a hagyományos izzókhoz képest tényleg sokkal kevesebbet fogyasztanak. Az már kevésbé, hogy ebből kiindulva a lakás minden pontján égnek az izzók, akkor is, ha nincs ott senki. 

Azt hiszem, nem a felfogóképességünkkel van baj. Szó sincs arról, hogy ne értenénk mi a helyzet és mi a teendő. A lustaságunk a baj! A végre-valahára megszerzett kisebb-nagyobb konformitás az, amit féltünk. Úgy vélik az emberek, hogy az a csekély plusz kiadás, amit ez a villanyszámlában jelent, nem vágja földhöz, „ennyi luxust megengedhetek magamnak” felkiáltással legyint az egészre. „És különben is, miért pont én csökkentsem a megszerzett élet- és komfort minőségemet? Csökkentse az, aki úszómedencét fűt, és palotában lakik!” Ismerős mondatok? Ugye mindenki gyakran hall ilyen, és ehhez hasonló mondatokat. Pedig ez nem más, mint felelősségáthárítás, felelőtlenség, demagógia. Az tény, hogy a luxus életszínvonal fenntartása többszörös energiafelhasználással jár, mint egy lakótelepi garzonban, de legyünk józanok, lássuk be, mégis csak mi vagyunk többen, akik nem úszómedencét fűtünk, hanem lakásainkat. 23-25 fokra. Biztos, hogy ennyi kell? Biztos, hogy kell ennyi? Ha elég lenne a 18-20 fok (szokás kérdése, szerintem elég), nem csak a környezeti terhelés csökkenne, de a nemzetgazdaság állapota is javulna. Az energia-beszerzés terén meglévő kiszolgáltatottság csökkentése pedig egyenesen nemzetbiztonsági, stratégiai szükséglet. Oly kicsi az orrunk! Nem értem, hogy nem látunk annál tovább.

Nem értem, hogy vagyunk képesek stupid, önző szempontjainkat fölébe helyezni utódaink elemi életszükségleteinél. Mert tévedés ne essék, erről van szó! Az életkilátásról. Nem egyszerűen az életminőségről, hanem arról, hogy ha így folytatjuk, egyáltalán lesz-e jövőnk, lesz-e életünk. Ja, hogy „én akkor már nem élek”? Ezek szerint a gyermekünk, unokánk, a nemzet sorsa az nem érdekes? Az ilyen felfogás kifejezetten tragikus, és nincs rá mentség. Az, hogy mi lesz a Föld élővilágával, még szóba sem került. Pedig ugyanolyan fontos szempont az állat és növényvilág túlélése, mint a magunké. A „minden mindennel összefügg” elve erre is igaz! A gyorsuló ütemű kihalás nem magától keletkezett. Mi is okozói vagyunk, sőt, elsősorban mi vagyunk az oka. Az állat és növényvilág fajtagazdagságának megmaradása a mi megmaradásunk záloga is. 

Politikusaink nemzetmentő munkásságába nem fér bele a mindenkori kormányzati szintre emelt környezettudatos létforma propagálása. Elszórva megjelenik egy-egy publikáció, hír, „letudtuk egy időre”. Gyöngyöt szórnak elénk, aztán kuss legyen.

Kommunikáció zajlik ahelyett, hogy a tudományos élet képviselőinek harangfélreverését komolyan vennék. Persze, fogják a harang nyelvét. Isten ments, hogy a nép partnerként kezelve, kollektívan legyen része egy energiaracionalizálási, -megtakarítási programnak. Isten ments, hogy a közbeszéd markáns elemeként jelenjen meg a téma. Fontosabb, hogy a közéletben ki kivel feküdt le, mikor műtötték át a melleit, és sorolhatnám a „rendkívül fontos” témák sokaságát. 

A közbeszéd tematizálása politológusaink kedvenc témája. Jóval nagyobb hangsúllyal kellene a napi kommunikációban megjelenni a problémának. A sok elkötelezett önkéntes, az orránál tovább látó ember tiszteletreméltó erőfeszítése kell, de nem elég. A hatalomgyakorlók nem formális, hanem igazi, tartalmi, elszánt és célratörő hozzáállása kell ahhoz, hogy a kívánt változások hétköznapi életünkben teret nyerjenek, lehetőleg gyorsuló ütemben. Nem elsősorban a jelen miatt. Amiatt is, természetes, de inkább utódaink, és hazánk sorsának alakulása miatt, amely nem lehet közömbös senkinek. Nemcsak azoknak, akik a nemzet vezetésének felelősségteljes, nehéz munkáját végzik, hanem elsősorban azoknak, akik élnek e hazában, és felelősséget éreznek nemcsak Magyarország, Európa, hanem az egész Földgolyó sorsa iránt.

És addig? Addig is gyakoroljuk a gondolkodás fárasztó, de eredményes tevékenységét. Ne égessük fölöslegesen a villanyt, javítsuk energiafelhasználásunk hatékonyságát, és bátran szekáljuk a környezetünkben fellelhető politikusokat, hogy történjen már valami. Mert valami fog! De ha nem teszünk semmit, az nem fog tetszeni!

Bálint Edgárd