Már csak 5 hónap Koppenhágáig – összefoglaló a bonni tárgyalásokról
Június első felében zajlott a klímatárgyalások bonni fordulója, amely az év végi koppenhágai klímacsúcs előtti utolsó nagyobb tárgyalási forduló volt. Az év végi találkozóig már csak három kisebb időközi tárgyalási fordulót illetve nem hivatalos megbeszélést tartanak az éghajlatváltozási keretegyezmény részes felei azokban a napirendi pontokban, amelyeket az év végéig lezárni szeretnének. A számtalan függőben lévő kérdés közül a következőkben néhány kulcsfontosságú témát tekintünk át.
A bonni forduló egyik központi kérdése az volt, hogy milyen nemzetközi együttműködést alakítsanak ki a világ országai a közeli jövőben az éghajlatváltozás elleni küzdelemben. Ezt a célkitűzést még 2007 decemberében, Balin tűzték ki a tárgyaló felek maguk elé, amelynek akkor egyebek mellett az volt az apropója, hogy az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) Negyedik Értékelő Jelentésében minden korábbinál egyértelműbben kerültek megfogalmazásra az éghajlatváltozás emberiségek fenyegető hatásai, és a katasztrofális éghajlatváltozás elkerülése érdekében meghozandó intézkedések.
Ezért az akkor megszülető Bali Útiterv egyebek mellett rendelkezett arról, hogy a delegáltak közreműködésével kerüljön felállításra egy alkalmi munkacsoport, amely a hosszú távú együttműködéssel kapcsolatos kérdéseket egyezteti (AWG-LCA). Ennek a munkacsoportnak a feladata, hogy a Kiotói Jegyzőkönyv vállalási időszakának lejárta (2012) utáni időszakkal kapcsolatban lefektesse az alapelveket, és közép valamint hosszú távú célokat fogalmazzon meg.
Az alapelvek a Bali akcióterv alapján kerültek be a Bonnban megszületett közel 200 oldalas szövegtervezetbe, így az kitér a közös jövőképre is, amely a legátfogóbb vizsgálata annak, hogy milyen formában is történjen az országok közötti, hosszú távú együttműködés. Elméletben ez a pont egészen tág teret ad a formájának, akár egy új éghajlatváltozási egyezmény létrehozása is belefér (ti. a jelenlegi éghajlatváltozási keretegyezmény helyett). A közös jövőképről természetesen korántsem egységes a delegáltak véleménye. Az EU a korábbi álláspontjának megfelelően a XXI. sz. közepére 50%-os világszintű csökkentést javasol úgy, hogy a kibocsátási maximum még 2020 előtt bekövetkezzék, és ugyancsak szeretné, hogy a 2 fokos küszöbérték is nevesítve legyen a dokumentumban.
Kína ugyanakkor azt szeretné, hogy a fejlett államok 2020-ig vállalják a 40%-os csökkentést a kiotói bázishoz képest (jellemzően 1990) és a század közepére csak olyan célokat fogalmazzanak meg, amelyek alapos tudományos és gazdasági elemzések eredményeire támaszkodik. Az USA a világ egésze számára szeretne inspiráló célokat lefektetni, bár ezek számszerű értékeit csupán egy állásfoglalás vagy COP-döntés formájában látná szívesen, míg a középtávú célokat egy másik dokumentumban, a kibocsátás-csökkentési fejezetbe ágyazná.
Látható, hogy nagy áttörés továbbra sincs, az érdekellentét nem sokat változott a fejlődő és a fejlett országok között, ráadásul az USA-val kapcsolatos várakozások egyelőre nem realizálódtak, hiszen lényegi elmozdulás az USA álláspontjában továbbra sem érezhető. A résztvevők közül sokan úgy értékelték, hogy a sok-sok szövegtervezet azt mutatja, hogy halad a munka, habár kétségtelen, hogy az érdemi döntések ez év végén Koppenhágában születnek csupán meg. Mindenesetre az ott elfogadandó dokumentumok alapja nagy valószínűséggel már megtalálhatók a most megszületett szöveg-tervezetekben, most már tehát csak építkezni kell.
