Tényfeltáró csapat alakult a nukleáris erőművek és hulladék-tárolók körüli ügyek felderítésére

Budán egy eldugott kis kapualj egy gyönyörű társasházat rejt. Nagy vasajtók, mintha egy középkori börtönben lennénk, régi ablakok, középen kert fákkal és padokkal. Ebben a régi, különleges hangulatú társasházban él Fülöp Orsolya, az Energiaklub szakmai igazgatója, aki kávéval kínál, kotyogós kávéfőzőből, ami a kedvencem.

Konyhája barátságos, akárcsak a beszélgetés maga, ami annyira nem meglepő, hiszen egy ideje csapatot alkotunk: ő az egyik tagja annak az új, négy fős csoportnak, amely azért jött létre, hogy nukleáris témákkal kapcsolatos ügyeket tárjon fel. Csapatunk első munkája az volt, hogy elmentünk Paksra megmérni a Duna hőmérsékletét, és kiderült, valami

nagyon nem stimmel a 30 fokos környezetvédelmi határérték

betartásával.

“Meddig menjünk vissza, a gyerekkoromig?” – kérdezi Orsi, amikor arról érdeklődöm, mióta érdekli a környezetvédelem. Mivel azt hiszem, hogy viccel, gyorsan rávágom, hogy addig azért talán mégse, aztán kiderül, hogy ez nem egy poén, a kérdés megválaszolásához valóban egészen kicsi koráig kell visszaugrani.

Fülöp Orsolya, szakmai igazgató, Energiaklub

“Emlékszel a Lutra albumra? Állatos matricákat kellett beragasztgatni, és voltak benne tudnivalók az állatokról. Abban olvastam először arról, hogy bizonyos fajok az emberek környezetpusztító tevékenysége miatt kihalnak. Emlékszem, mennyire felfoghatatlan volt ez az egész, és hogy azt éreztem, nincs jogunk ahhoz, hogy egyszeri és megismételhetetlen teremtményeket kiirtsunk a Földről” – meséli Orsi, aki ezután már nem tudta elengedni a témát, a szenvedélye lett. 

Tanulmányait is ennek megfelelően választotta, a Közgázon környezet- és vidékfejlesztés szakirányra ment, az egyetem után pedig az Energiaklubnál helyezkedett el, ahol a klímaváltozással és a fenntartható energia kérdéseivel foglalkozott.

Azt kutatta, hogyan lehet úgy felújítani és használni az épületeket, hogy azzal minél több energiát spóroljunk.

Bár Orsi nem egy aktatologató típus, egy ponton mégis úgy döntött, tesz egy kis kitérőt ebbe a világba is. Nem sokkal a kormányváltás előtt az Energiaklubból az Energiahivatalba ment át gazdasági elemzőnek, ami egy kormányzati szerv, például az erőműveknek is ők adják ki az engedélyeket, és a lakossági áram- és gázárakat is ez a hivatal határozza meg.

Az Energiahivatalból azért jött el, mert nagyon kívülállónak érezte magát az ott jellemző szervezeti és munkakultúrában. Ráadásul valamiféle hatást is el akart érni a munkájával, de rövid idő után rájött, hogy az nem az a hely lesz. Ezután visszament az Energiaklubba, ahol többek között olyan projekteken dolgozott, amelyekben arra keresték a választ, hogyan lehetne megoldani Magyarország energiaellátását Paks II nélkül. Később a Magyar Narancsnál egy kicsit az újságírásba is belekóstolt. 

Tényfeltáró csapat alakult a nukleáris erőművek és hulladék-tárolók körüli ügyek felderítésére from atlatszo.hu on Vimeo.

“Bicikli vagy autó?” – kérdezem tőle, hátha megfogom valamivel, de a nagy lebuktatás ezúttal elmarad. Kiderül ugyanis, hogy Orsi egyáltalán nem autózik, jogosítványa sincs. “A mindennapjaimban is igyekszem környezetileg felelősen élni, de azért néha tök nehéz. A boltban fél órát szoktam állni egy-egy sor előtt, hogy mit kéne megvenni, de hát nem tudsz minden termékre fejben lefuttatni egy életciklus-elemzést” – nevet.

Amikor azt kérem, jellemezze magát, úgy felel: “Mindig van egy ‘miért?’ kérdés a tarsolyomban, szeretek a felszín mögé nézni, leásni a mélybe, megérteni dolgokat. Elég kemény melós vagyok, ha munka van, akkor tolom ezerrel és kitartóan. Közben persze türelmetlen is vagyok, általában azonnal akarok mindent.”

Orsi azért örül, hogy része a csapatnak és ennek a projektnek, mert nagyon fontosnak tartja, hogy a médiában sokkal több szó legyen az atomlétesítmények körüli gyanús ügyekről, visszaélésekről, környezetszennyezésről. 

“Ezek a létesítmények itt vannak körülöttünk, és veszélyesek.  Bármilyen emberi mulasztás, tervezési hiba, hozzá nem értő munka ezen a területen szó szerint életveszélyes lehet, és végtelenül felháborít, amikor ezeket a kockázatokat elbagatellizálják és hárítják a felelősséget” – mondja. Személy szerint pedig imádja csinálni a kutatómunkát, felderítést, adatelemzést, és a projekt közben maga is rengeteg újdonságot lát, hall, tanul.

Orsitól ezután még megkérdezem, amit minden laikus megkérdezne valakitől, aki “zöld”: a Greenpeace-nél is megfordultál? A választ Mátyás Esztertől, csapatunk másik tagjától kapom meg: “Azt a vonalat én képviselem.” Eszter Orsihoz hasonlóan az Energiaklubnál dolgozik, korábban pedig a zöld aktivisták tipikusnak mondható útját járta be. 

“Szóval igen, a pályafutásom Greenpeace-esként kezdtem. Világ életemben a környezetpolitika érdekelt, gyerekkorunkban sokat jártunk Németországba, mert ott él a fél családom. Akkor ott már rettenetesen erős volt a zöld mozgalom, kint voltak az utcán a civilek, pénzt gyűjtöttek. Nem tudom, miért, de ez nekem nagyon tetszett. 18 éves lettem, amikor a Greenpeace meghirdette a fundraiser programját, ami arról szólt, hogy az utcán adományokat gyűjtöttünk. Valamiért imádtam az egészet” – meséli.

Mátyás Eszter, projektvezető, Energiaklub

Fél évig dolgozott így, majd aktivista lett, később pedig Jávor Benedek gyakornoka az LMP-ben. A párt nem sokkal később kettészakadt, és ő Jávorral együtt ment tovább a PM-be (Párbeszéd Magyarországért), azt gondolta ugyanis, hogy a két formáció közül ez fogja továbbvinni a zöld vonalat. 

“Végignyomtam a 2014-es és a 2015-ös kampányt, tüntetéseket és akciókat szerveztünk, egyszer a rendőrök is elvittek” – mondja.

“Rendőrök?” – vetem közbe, mire Eszter elmeséli, hogy egy ilyen akció keretében nagyjából 10-en bevonultak az egyik minisztérium recepciójára “Népszavazást Paksról” táblával a kezükben, leültek, nem sokkal később pedig megjelent néhány rendőr, akik betették őket egy rabosító kocsiba, mondván, akadályozzák a munkába járást. 

“Tíz órát ültünk egy szobában, ráccsal elzárva, aztán kiengedtek minket. Volt egy bírósági tárgyalásuk, 30 ezer forint büntetést kaptam” – teszi hozzá. A PM-et végül azért hagyta el, mert úgy érezte, a pártban visszaszorult a zöldpolitika. A PM-ből a Zuglói Önkormányzat újságjához került, közben pedig elkezdte a CEU-t, ahol a zöldpártokat és a zöldmozgalmakat vizsgálta. 

“A CEU-n megtanulod a vitakultúrát, megtanítanak írni, és olyan networköt építesz ki, ami egész életedben baromi hasznos lesz” – sorolja a pozitívumokat.

Eszter a zuglói újságnál nem igazán érezte jól magát, úgyhogy elkezdte böngészni az álláshirdetéseket, így futott bele az Energiaklub felhívásába két hónappal ezelőtt. Projektvezetőt kerestek atomenergiával kapcsolatos ügyekhez, és rögtön jelentkezett. “Ezek az ügyek akkor kezdtek el érdekelni, amikor Pakson történt egy baleset, és onnantól egyértelmű volt, hogy belevetem magam a témába. Fontosnak tartom, hogy beszéljünk a veszélyeiről, hogy meg tudjuk mutatni az embereknek a megújuló alternatívákat” – mondja.

Eszter és Orsi csapatunkban a szakértői vonalat képviseli majd, Dohi Gabriella pedig az olvasók szeme lesz, aki megmutatja, amit látunk, úgy, ahogy mi biztosan nem tudnánk megmutatni. 

“Szegény anyám, gyerekkoromban hajtóvadászatot indított, mert zongoraórán kellett volna lennem, és ahelyett fotószakkörön voltam, amit nem sejtett senki. Igazából innen indult. Már gimnáziumba is ilyen speckóba jártam, és bár az érettségi után azt hittem, egyértelmű, hogy videózni fogok, nem így lett, nem volt ilyen munka akkor sehol, így hát felütöttem a Pesti Estet, és lehetett táncoslánynak menni, meg a Greenpeace-nek volt a támogatótoborzó projektje. Az utóbbit választottam” – meséli Gabriella, aki akkoriban nem volt a szavak embere, ezért is vágott bele a Greenpeace-es munkába. A projekt jól sikerült, talán egy kicsit túl jól is. 

“A második héten volt olyan, hogy vége lett a műszaknak, felszálltam a villamosra, és a közléskényszer még annyira bennem volt, hogy idegen embereket is leszólítottam. De akkor már nem azt kértem, hogy adják meg a bankszámlaszámukat, beszéltem minden másról” – nevet. 

A Greenpeace-es időszak után Gabi újságíró szakon tanult, és fokozatosan felépítette szabadúszó praxisát – egy érdekes intermezzó után.

“Rájöttem, hogy szeretek múzeumba járni, és egy múzeumban dolgozni is tök fun lesz. Elvégeztem a muzeológiát MA szakon, és utána kimentem a szentpétervári Ermitázsba szakmai gyakorlatra. Fél évig dolgoztam ott, aztán hazajöttem, és azt hittem, hogy az összes múzeum hasra fog esni ettől a szakmai tapasztalattól, de nem…” – meséli. 

Dohi Gabriella, videó-újságíró, Átlátszó

Az Átlátszónak idén kezdett bedolgozni, a tényfeltáró csapathoz pedig azért csatlakozott, mert szívén viseli a környezetvédelemmel kapcsolatos ügyeket. Bár Gabriella nem szereti hangoztatni, de tökéletesen beszél oroszul – aminek elég nagy hasznát vesszük majd, különösen Pakson. 

“Hirtelen, praktikus, cirmos” – feleli arra a kérdésemre, hogy mi az a három jelző, ami eszébe jut magáról. Cirmos… Ebből talán mindenkinek egyértelmű, hogy Gabi nagyon szereti a cicákat, amiben kétségtelenül hasonlítunk. Én, a csapat negyedik tagja ugyanis szintén macskás, azt viszont a saját jóhírnevem és elmém épségének esetleges megkérdőjelezése miatt sem most, sem a jövőben nem árulhatom el, hogy ez hány saját cicát jelent.

És akkor jöjjek a végére én, a csapat negyedik tagja. Oroszi Babettnak hívnak, újságíró vagyok. A többiekkel ellentétben sem gyerekkoromban, sem kamaszkoromban nem volt még csak sejtésem sem arról, hogy mit szeretnék csinálni, az érettségi után az osztályfőnököm javasolta, hogy legyek gyakornok a TV2-nél, úgy vélte ugyanis, hogy az újságírás kifejezetten nekem való.

“Kellően szemtelen vagy, és valamennyire még fogalmazni is tudsz, szóval menni fog” – mondta a tanárom sok évvel ezelőtt.

Aztán gyakorlatilag az első héten beleszerettem a szakmába, és életem első számú céljává lépett elő, hogy jó újságíró legyek. Néhány évvel később az új cél a tényfeltárás lett, szerettem volna megtanulni, hogyan kell oknyomozni, ennek megfelelően majdnem kiugrottan a bőrömből, amikor 2012 végén, 10 évnyi újságíróskodás után éreztem magamban annyi bátorságot, hogy írjak egy e-mailt az Átlátszó főszerkesztőjének, hogy dolgozhatnék-e nekik szabadidőmben, és ő igent mondott. 

Ebben az időszakban volt terítéken a filmes támogatásokat osztó Magyar Mozgókép Közalapítvány (MMKA) körül kialakult botrány, az Átlátszó pedig meglehetősen sok dokumentumhoz hozzájutott az üggyel kapcsolatban. Ezeknek a feldolgozását kaptam feladatul, és megírtam belőle a mozgóképes támogatások elsíbolásáról szóló, később 

Soma-díjjal jutalmazott cikksorozatot.

Oroszi Babett, újságíró, Átlátszó

Az első tényfeltáró munkát még egy követte, és még egy, egészen más témákban és egészen addig, amíg ki nem találtam, hogy kipróbálnám magam a tévében is. Az Átlátszótól az RTL-hez mentem, ahol a Híradónak dolgoztam, hibrid munkakörben: az időm felében sztorikat kutattam fel és ellenőriztem le, a másik felében pedig riporter voltam. Az RTL-től három év után a HírTV Célpont című tényfeltáró műsorába kerültem.

Az Átlátszóhoz tavaly decemberben tértem vissza, mert rájöttem, hogy bár tévés riporternek-tényfeltárónak lenni nem rossz dolog, de írni sokkal jobban szeretek. Videókat ettől függetlenül azóta is készítek, de már nem mindennap, sőt nem is minden héten, az időm legnagyobb részét jelen pillanatban a cikkírás teszi ki. 

Ez lesz ebben a csapatban is a fő feladatom: én leszek, aki megírja majd a közösen kinyomozott történeteket, a projekthez pedig azért csatlakoztam, mert a Paks II projekt körül már most megjelentek az ország politikailag jól beágyazott oligarchái, és mivel ez egy legalább négyezermilliárd forintos beruházás lesz, biztosan nagyon sok feltárni való ügy vár ránk. Ráadásul minden nukleáris létesítmény esetében fontosnak tartom, hogy az emberek alaposan és érthetően tájékoztatva legyenek.

Oroszi Babett

Címlapfotó: Szakál Szebáld / Átlátszó.

A projekt szakmai partnere az Energiaklub.