A társadalmi szervezetek bevonása elősegíti az ipari létesítmények biztonságos működését

Már az 1990-es évek óta a vizsgálódások középpontjában áll az, hogy a civil szervezetek és a helyi érintettek közreműködését hogyan lehet formalizálni, jogi és intézményes keretek közé építeni azért, hogy minél biztonságosabban működjenek az veszélyes tevékenységet végző ipari létesítmények. Jelen kutatás ebbe a sorba illeszkedik, ugyanakkor célkitűzése jóval ambiciózusabb, hiszen partnereinkkel (a francia Mutadis, a szlovén University of Ljubljana, valamint a Regional Environmental Center for Central and Eastern Europe) együtt azt vizsgáltuk meg, hogy hogyan alakítható ki a civilekre alapozott biztonsági kultúra, amelyben az ipari szereplők együttműködnek a civil szerveződésekkel, a független szakértőkkel, s a tágan értelmezett nyilvánossággal.

A kutatásnak az volt az egyik legfontosabb kiindulópontja, hogy egész Európában – de különösen a nukleáris ipar területén – tetten érhető egy olyan folyamat, hogy a civil társadalom bevonásra kerül a biztonsági rendszerekbe, és a klasszikus három pillére szisztéma (szabályozó, működtető, szakértők) egyre inkább kiegészülnek a negyedik, civil pillérrel.

A tanulmány, amelynek elkészültéhez az Energiaklub kutatásai is hozzájárultak, abban tekinthető úttörőnek, hogy egyrészt megkísérli feltárni a civileknek az ipari létesítmények biztonságos működéséhez való hozzájárulásának elméleti alapjait, másrészt három esettanulmányon keresztül empirikus bizonyítékkal támasztja alá a szakirodalmi állításokat. A francia tapasztalatokat bemutató esettanulmány azt vizsgálja, hogy a helyi információs társulások hogyan járultak hozzá a fessenheim-i atomerőmű biztonsági tesztjéhez. A szlovén esettanulmány az alacsony és magas intenzitású nukleáris hulladékokat tároló létesítmény kialakításával kapcsolatos civil tapasztalatokat összegzi.

Az Energiaklub kutatása a nukleáris szektorban tetten ért tapasztalatokat egészíti ki a hazai ipari létesítmények egyik legtöbb vitát és civil aktivitását kiváltó esetével, mégpedig a dorogi hulladékégető történetének és az ebből leszűrhető tanulságok feldolgozásával. Az esettanulmány elkészítése során az Energiaklub minden érintett oldallal interjúkat készített, sajtóelemzéseket végzett, s ezek alapján igazolva láttuk a kutatás fő hipotézisét: a civil társadalom jelentősen hozzájárul az ipari létesítmények biztonságos működéséhez, sőt e nélkül helyi szinten nem is beszélhetünk biztonsági kultúráról.

A tanulmány nem csak a hazai, de az európai szakirodalomban is úttörőnek számít, nem csak abból a szempontból, hogy az elméleti szakirodalmat összekapcsolja az esettanulmányokkal, hanem azért is, mert határokon átívelően mutatja be a civil társadalom szerepét, több iparágat is felölel, s konkrét javaslatokat is megfogalmaz a civil társdalom és az ipar együttműködését illetően. A tanulmányt haszonnal forgathatják bármilyen iparág érintettjei, a helyi és országos döntéshozók, természetesen maguk a civil szervezetek, de az érdeklődő nyilvánosság is.

Az Energiaklub által elkészített esettanulmány összefoglalja a dorogi hulladékégető történetét, amelyben a civileknek igen jelentős szerepe volt. A dorogi eset azért is jelentős, mert a rendszerváltás előtt indult meg az itteni iparterületen a hulladékégető telepítése, amelynek sorsát a rendszerváltás után is követni tudtuk. Az Energiaklub interjút készített mind az ipari oldal, mind a civil szféra szereplőivel, továbbá a helyi polgármesterrel is. A kutatásból az a kép rajzolódott ki, hogy a civil / társadalmi részvétel több szakaszra tagolható és változó intenzitása ellenére mind a mai napig állandónak mondható a hulladékégető életében. (Dorogon a Dorogi Környezetvédelmi Egyesület az a helyi szervezet, amely biztosítja a helyi lakosság és az országos nyilvánosság számára a társadalmi részvétel lehetőségeit.) Ugyanakkor a jellege alaposan megváltozott: a kezdeti, erős aktivizmuson alapuló civil kontrollt mára felváltotta egy részvételi-együttműködő szemlélet, amelynek keretében a helyi civil társadalom erős szakmai kontrollt gyakorolt a létesítmény felett. Ehhez azonban az kellett, hogy mind a civil, mind az ipari oldal attitűdjében komoly változás álljon be, és elfogadják egymást komolyan vehető partnerként.

A kutatás másik fontos megállapítása az volt, hogy az ipari biztonság és persze a létesítményt befogadó településen érvényesülő biztonság-tudat kialakulásában elengedhetetlen volt a civil részvétel, hiszen a helyi civilek komoly közvetítő, egyfajta „minőségbiztosító” közegként funkcionálnak. Először és érzékenyen reagálnak a műszaki problémák esetében (amelyek sokszor előfordultak a rendszerváltás után), de a lakosság megnyugtatásában is jelentős szerepet játszanak. A kutatás számos problémát is feltárt: nagyon gyenge és esetleges a helyi és az országos civilek kapcsolata; helyi szinten állandósult a szakember és forráshiány, holott pont ezen a téren segíthetnének az országos szervezetek; a bizalmi viszonyok említett, helyi körei személyekhez kötődnek – bár annak is mutatkoznak jelei, hogy a szervezeti kultúrák részévé kezd válni a kölcsönös bizalom –, ami személyi változások esetén jelentősen megnehezíti az elért eredmények fenntartását.

A többi esettanulmány is hasonló konklúziókra jutott: a civil szereplők részvétele az ipari létesítmények tervezésekor, kivitelezésében és működtetésében elengedhetetlen a biztonsági kultúra vonatkozásában. Franciaországban annyival könnyebb a helyzet, hogy a nukleáris ügyekben a civil információ-társulások részvételét jogszabály garantálja. A szlovén példa pedig arra mutatott rá, hogy az érintettek közötti bizalom elengedhetetlen előfeltétele az adott ipari létesítmény felé irányuló társadalmi bizalom kialakulásának.