Paks II. : szintet lépett Ausztria kritikai érdeklődése

Osztrák tudósok és kutatók több különbséget is felfedeztek a Paks II. telephely engedélyezési eljárásához használt földtani dokumentáció és a terület geológiai felméréséből készített jelentés között, melyek annyira nem elhanyagolhatók, hogy akár az új magyar atomerőmű földrengésbiztonságának megállapításáról zajló vitát is eldönthetik. Az ezügyben feltett szakmai kérdésekre Ausztriában is joggal várják a magyar szakhatóság válaszait, ám eddig hiába.

Dr. Reinhard Uhrig  a Föld Barátai (FoEE) bécsi-, Patricia Lorenz pedig szervezet brüsszeli központjából írta alá azt a levelet, amelyet az NGO szervezet az Országos Atomenergia Hivatalnak küldött. 

A hatoldalas levél valójában egy hivatalos adatigénylési dokumentum, mely az információs törvényre hivatkozva összesen 16 pontban kér érdemi magyarázatot és új információkat az OAH-tól a Paks II. atomerőmű telephely engedélyének ügyében. A kérdésekből világosan kirajzolódik, hogy azokat olyan kulcspontokra fókuszáltan tették fel, hogy a válaszokból tisztázható legyen: valóban igazolható-e az a jelenleg csupán erős szakmai gyanú, hogy az OAH nem volt elég alapos a nevezett engedély kiadásakor.  A FoEE arra kíváncsi, hogy ha a hivatal szerint mégis, akkor mi a magyarázat arra, hogy az engedélykérelemhez tartozó földtani dokumentációban szakmai hiányosságokat nem vett észre, vagy nem kellően vett figyelembe.

Van ok aggodalomra

A levél közvetlen előzménye az, hogy július elején az Euobserver világgá kürtölte azt az értesülését, miszerint az osztrák környezetvédelmi ügynökség hivatalosan is aggodalmát fejezte ki a paksi atomerőmű bővítése, az új erőmű, Paks II. tervezett építése miatt. Mindezt arra alapozva tette, hogy a 4 évnyi műszaki és földtani szakértői munka nyomán született jelentés megállapította: a majdan építeni szándékozott erőművet egy aktív szeizmológiai törésvonalra építenék. A brüsszeli portálnak nyilatkozó Andreas Molin, az osztrák nukleáris ügyekért felelős minisztériumi tisztviselője többek közt azt mondta, hogy „Szerintünk van ok az aggodalomra”, és hogy a tanulmányt azzal a kéréssel továbbították az Országos Atomenergia Hivatalnak (OAH), hogy az ügyben tisztázzák, amit csak lehet.

Az aggodalmat csak növeli, hogy az MVM Paks II. Zrt. a Paksi Atomerőmű melletti területen építendő új atomerőmű építéséhez szükséges telephely engedély iránti kérelmét 2016. október 27-én benyújtotta, és 2017. június 30-án az OAH ki is adta ezt az engedélyt. Az engedélyezési eljáráshoz szükség volt egy, a területen és környékén végzett átfogó geológiai kutatási program lefolytatására, melynek eredményeit és megállapításait a Telephely Földtani Jelentés fogta össze. Azonban az MVM Paks II. Zrt. által az engedélykérelemhez benyújtott dokumentum nem ez, hanem az ún. Telephely Biztonsági Jelentés volt, mely bár az előbbi alapján készült, mint kiderült: számos ponton más megállapításokat rögzített.

A hivatkozott osztrák tanulmány több mint 80 oldalas, szerzőpárosa pedig a Bécsi Egyetem két geológus tudósa: Kurt Decker és Esther Hintersberger. A jelentés elkészítése során a szerzők a hivatalosan hozzáférhető iratokra támaszkodtak, valamint a bécsi mellett a Jénai Egyetem és a Potsdami Egyetem geológiai intézetére, illetve tudósaira, és több más tudományos munka mellett arra is, melyet Bodoky J. Tamás közölt a Magyar Geofizikában „Egy kutatási jelentés margójára” címmel, idén márciusban.

Az osztrák szakértői értékelés az, hogy a magyarok a szőnyeg alá söpörték a telephelyen a hibára utaló bizonyítékokat, és úgy kapott telephely engedélyt Paks II., hogy azt nemcsak a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (NAÜ) iránymutatása és a Nyugat-Európai Nukleáris Szabályozó Szövetség WENRA szabályzata alapján, de a meglévő magyar regulák alapján sem kaphatta volna meg. 

Az osztrákok nem értik, hogy a biztonsági jelentésbe hogyan írhattak le mást, és hogyan maradhatott ki belőle például éppen a legkockázatosabb adatokat bemutató kutatóárok (Pa-21-II) információs pakkja. Úgy vélik, hogy az MVM Paks II Zrt. által leadott Telephely Biztonsági Jelentés a komplex földtani felmérést – és annak különösen a kockázatokat alátámasztó tételeit – nem teljeskörűen, illetve helytelenül mutatja be, és gyakorlatilag valótlant állított, amikor azt állapította meg, hogy a „komplex vizsgálatok eredményei alapján megállapítható, hogy a kutatási területen százezer éves időskálán bekövetkező szeizmikus események nem képesek a felszín szignifikáns elvetésére, azaz a törési síkok nem tekinthetők kapabilisnek”.  Az osztrák tanulmány szerzői szerint a Telephely Földtani Jelentésben nem ez van leírva, és úgy vélik, hogy az engedélyezéshez benyújtott dokumentum bár a felmérés megállapításaiból is dolgozott, de a következtetései „ellentmondanak a helyes tudományos gyakorlat elveinek”.

Kurt Decker mindezt az Átlátszónak adott interjújában is részletesen elmagyarázta. A geológus szerint a legfőbb problémát az jelenti, hogy lényeges különbségek vannak a földtani kutatási jelentés és az abból készült telephely biztonsági jelentés között, így míg utóbbiban rejtve maradtak, előbbiből egyértelműen kiderül, hogy a Paks környéki törésvonal mentén 20-30 súlyos földrengés is dokumentálható az elmúlt 30 ezer évben. Ez földtani értelemben nagyon nagy földrengéssűrűséget jelent, és azt is, hogy a törésvonal ma is aktív. A kutatásokból az is kiderült – magyarázta Decker, hogy az esetleges földrengés képes „megtörni a felszínt” (ezt hívják kapabilis törésvonalnak), és így Paks környékén reális esély van pusztító földrengésre. Vagyis nem önmagában az a probléma, hogy mozog a föld, hanem inkább az, hogy valós eséllyel ezek az elmozdulások a földfelszínen, törés formájában is megjelennek. 

Lényegében erről beszélt Timár Gábor, az ELTE Geofizikai és Űrtudományi Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára, amikor egy újságírónak azt magyarázta el, hogy az atomerőmű tervezett helyszíne alatt található törésvonalak nem önmagában a  földrengésveszély, hanem a kapabilitás miatt jelentenek igazán kockázatot.

Mindig vissza a kemencéhez

A Paks II. telephely engedélyével kapcsolatosan most kérdező, korábban megállapításokat tevő osztrák kormányzati és szakértői logika rendre onnan indul (és oda is jut vissza), hogy a magyar hatóság a meghozott döntését az ezügyben alapvető jogszabálynak, a nukleáris létesítmények nukleáris biztonsági követelményeiről és az ezzel összefüggő hatósági tevékenységről szóló 118/2011. (VII. 11.) kormányrendelet megfelelő passzusának megfeleltette-e, avagy meg tudta-e feleltetni. Ez a 2013 júliusában módosított, ide vonatkozó, azóta hatályos pont (7.3.1.1100.) úgy szól, hogy: ”Ha a telephelyen a felszínre kifutó vető által okozott elvetődés lehetőségét tudományos evidenciák alapján megbízhatóan nem lehet elvetni, és az elmozdulás érintheti a nukleáris létesítményt, a telephelyet alkalmatlannak kell nyilvánítani.”

Kérdezik: csaltatok-e?

A júliusban Bécsben kiadott tanulmányról és a benne megfogalmazott, gyakorlatilag osztrák kormányzati állításokról ugyan több magyar sajtóorgánum is beszámolt (24.hu, hvg.hu, Átlátszó, Napi.hu stb.), ám az egészből nem lett nagy ügy, a megállapítások visszhang nélkül maradtak. Ezért is értelmezhető a téma felmelegítéseként is a FoE Austria és a FoEE képviselőjének levele. Annál is inkább, mert a korábbi megállapításokra az OAH eddig hivatalosan és érdemben nem reagált.

A kérdéssort tartalmazó levél feladói így most kíváncsiak többek között arra, hogy

  • az OAH a NAÜ által meghatározott hibakizárási protokollnak megfelelően járt-e el a helyszín és a telephely környezetének vizsgálatával kapcsolatban,
  • az OAH szerint szükséges-e a nukleáris biztonság követelményeiről szóló vonatkozó magyar jogszabályban foglalt követelmények teljesítését bizonyítani is, nem csak bizonyítás nélkül, tényként állítani.
  • az OAH valóban megvizsgálta és a döntésalkotási folyamatában figyelembe vette-e nem csak a beruházó helyszínbiztonsági jelentését, de a telephelybiztonsági jelentést is – és ha igen, akkor a kettő közti tartalmi különbséget a saját szakértelme alapján vizsgálta-e felül.

De feltették azt a kérdést is: biztos-e az OAH abban, hogy az engedélyt kérő által benyújtott dokumentumok tartalmaztak minden olyan földtani (kiemelten: paleoszeizmológiai) eredményt, amely a telephely alkalmasságának megállapításához szükséges – tekintettel arra, hogy maga a paleoszeizmológiai jelentés az engedélykérelem benyújtásakor még el sem készült.

A még Fichtinger Gyula elnöksége alatt adott hivatali zöld jelzést úgy kaphatta meg Paks II. beruházója – olvasható ki a levélből –, hogy az OAH eltekintett bizonyos állítások minden kétséget kizáró ellenőrzésétől, és ezzel együtt úgy döntöttek, hogy nincs kizáró oka az engedély megadásának. Ennek igazolására az egyik kérdéshez a levél beidéz két szövegrészt is az engedély indoklásából. Az egyik szerint „a felszíni elmozdulás a helyszínen nem igazolható, a [vonatkozó kormányrendelet] 7. mellékletének 7.3.1.1100. pontja szerinti helyszíni alkalmasság kizárásának feltételei a vizsgált helyszínre nem állnak fenn”. A másik állítás pedig az, hogy „a komplex vizsgálatok igazolják, hogy a vizsgált helyszínen és annak környezetétől legalább 10 km-en belül nem található olyan törésszakasz, amely az elmúlt 100 000 évben törés okozta felszín elmozduláshoz vezetett. A rendelet 7. melléklete 7.3.1.1100. pontja szerinti telephely alkalmasságának megtagadásának feltételei sem a vizsgált helyszínre, sem a környező 10 km-re nem állnak fenn”.

Az első idézetre a külföldi szakértők azt írják, hogy annak állítása „nem tűnik tényszerűnek”, mivel a területről készült 2016-os paleoszeizmológiai jelentésben éppen, hogy az elmozdult késő pleisztocén üledékekről tesznek megállapítást. A másodikra pedig azt írták, hogy „az állítás nem tűnik tényszerűnek”, mivel a paleoszeizmológiai jelentés (Magyari, 2016) éppenséggel ilyen hibákat mutatnak be: a meglévő paksi atomerőműtől 10,7 km-re és 7,5 km-re két helyen is felszíni elmozdulásokat találtak, melyek legfeljebb 0,6 méteresek, de az 5-14 ezer évvel ezelőtti idősávban keletkeztek.

Szemmel látható különbségekre is rákérdez a levél, például arra, hogy az MVM Telephelybiztonsági Jelentésének térképén hogy-hogy nincsenek rajta az utóbbi 20 ezer év erős földrengéseinek a Földtani Lelőhely Jelentésben szereplő tételei, illetve, hasonló módon arra is, hogy miért nem szerepeltek teljes körűen a Dunaszentgyörgy-Harta törészóna aktív (negyedidőszaki) deformációját mutató adatok a Telephelybiztonsági Jelentésbe illesztett térképen.

A levél azzal zárul, hogy annak írói kérik, hogy amennyiben az általuk kikért adatoknak csupán egy részét tartják az OAH-nál számukra hozzáférhetőnek, akkor azt is tegyék meg, de mellette a visszautasítás részleges indoklását is csatolják.

Az Energiaklub is aláírta

A FoEE és a FoE Austria levelét az Energiaklub is aláírta. Paks II. Magyarország legnagyobb hatású, a következő 50-60 évünket súlyosan meghatározóberuházása. Miközben az Energiaklub továbbra is szakmai alapon vitatja az új magyar atomerőmű szükségszerűségét és ellenzi megépítését, az illetékes hatóságok felé az az alapvető elvárásunk, hogy dolgozzanak átláthatóan, és a munkájuk eredménye minden kétséget kizáróan megfeleljen a jogszabályi és szakmai előírásoknak, elvárásoknak. Azt gondoljuk, hogy az osztrák jelentés kétségre ad okot, hogy mindez nem így történt a telephely engedélyezés során. Várjuk az OAH konkrétumokkal alátámasztott, tényeken alapuló magyarázatát.

Gödröt ásni azért már lehet

A Paks II. Atomerőmű Zrt. által az Országos Atomenergia Hivatalhoz (OAH) 2020. június 30-án benyújtott új atomerőművi blokkok létesítésére vonatkozó kérelem első nekifutásra nem járt sikerrel. Az OAH bár időközben, több hónapnyi interregnum időszak kényszerű közbeiktatásával vezetőt is cserélt, a létesítési engedélyt 15+3 hónapnyi vizsgálódás után sem adta ki. A hatóság 2021. szeptember 30-án kiadott szűkszavú közleményében megdicsérte a dokumentáció készítőit a „több tekintetben rendkívül alapos” munkáért, ugyanakkor „figyelembe véve a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség a létesítési engedélyezési eljárással párhuzamosan lefolytatott missziójából származó ajánlásokat”, hiánypótlást rendelt el. A részletekről azóta sincs hír, az ügyben azonban kísérteties hasonlóság mutatkozik a finnországi Hanhikivi-1 reaktor engedélyezési kálváriájához akkor is, ha a finn OAH (STUK) már évek óta hiánypótlásokra vár. Az Átlátszón 2019-ben megírt finn-magyar párhuzam továbbra is él, így nem hagyható figyelmen kívül az a tény, hogy Finnországban október végén már a beruházás geopolitikai kockázatának vizsgálatát rendelték el.

„A létesítési engedély kiadása akkor történik meg” – mondta első OAH-elnöki interjújában az ITM-ből érkezett Kádár Andrea– „amikor a hivatal maradéktalanul meg tud győződni arról, hogy a benyújtott kérelem nukleáris biztonsági szempontból eleget tesz azoknak a feltételeknek, amelyeket a nukleáris biztonsági szabályozás előír a létesítési engedélyhez”. Azt, hogy mik ezek a feltételek, az interjúból nem derül ki. A leginkább sejtető gondolat is csak addig fut ki, hogy az OAH többször is kérhet hiánypótlást, és hogy „mindent, aminek szerepe van a nukleáris biztonság szempontjából, a hivatal kiemelten figyel”. Ez utóbbi mondatot szem előtt tartva érdemes az október 8-án kiadott építési engedélyt megvizsgálni. Az építésre, illetve a “gödörásásra” kiadott engedély lényege, hogy egy 5,5 méter átlagos mélységű, 985 méter hosszú és 420 méter széles gödröt ásni kezdhetnek a Paks II. Építési helyszínén. A Duna parton a mintegy 330 ezer négyzetméteres területen a 3-6 méter mélységben lévő talajvízszintig lehet leásni az engedély alapján úgy, hogy a gödör déli széle a Paksi Atomerőmű 4. blokkjától 120 méterre lesz.

A munkálatok megkezdésének két olvasata van. Az egyik szerint a beruházó a saját felelősségére megkezdi a talajmunkát – és ahogyan az Egyesült Királyságban, a Hinkley Point C esetében az EDF tette: előre csal az építési idő statisztikájában. [Megjegyzés: hivatalosan egy atomerőmű építése akkor kezdődik, amikor a létesítési engedély birtokában a reaktorépület alapjának első betonöntése megtörténik. Ha a beruházó az engedélyre várva minden, a betonöntés előtt elvégezhető munkálatot elvégez, akkor az OAH zöld jelzését követően, akár másnap megkezdhetik majd a betonöntést – vagyis az atomerőmű hivatalos építését mérő óra csak ekkor, már a jelentős talajmunkák elvégzését követően indul el. Így az építkezés akár 4-5 év alatt is befejeződhet – ahogyan az Kínában gyakorta előfordul. Arról, hogy mit is jelent pontosan a gyakorlatban az “atomerőmű építés alatt” kifejezés, és hogy milyen buktatókkal jár az építkezés megkezdése után is egy-egy nukleáris erőmű építése a világban, alapos áttekintési lehetőséget nyújt az Energiaklub idén nyáron készült friss, alapos tanulmánya.]

A másik olvasat az, hogy az ásásra engedélyezett terület minden további nélkül alkalmas a létesítési engedély kiadásához hiányzó tételek legyártásához. Ha például az OAH szerint “mégis van abban valami”, hogy érdemes volna alaposabb geológiai- és talajvizsgálatokat végezni, akkor egy ilyen felvonulási területen erre észrevétlenül is lehetőség adódik. A földkéregmozgások vizsgálata során azonban az is pontosan felmérhető, hogy az új építkezés valóban érintetlenül hagyná-e a Paksi Atomerőmű 4-es blokkját vagy sem. Ezt a feltevést közvetve erősíti az a fejlemény, hogy a projektcég idén tavasszal talajszilárdítási és résfalazási tesztre vonatkozó engedélykérelmet adott be az OAH-hoz, június végén pedig Süli János arról beszélt a Tolna megyei közgyűlés ülésén, hogy a talajmegerősítés célja, hogy a Paks II. építkezés ne zavarja meg a szomszédban működő atomblokkok munkáját.

Válaszra várva

Az OAH a környezetvédő civilszervezet levelére eddig nem válaszolt. Az Energiaklub értesülései szerint a magyar és osztrák hatóságok között hetek óta szervezés alatt állt egy találkozó tető alá hozása. A felek abban is megegyeztek már, hogy november közepén kétnapos fórumot tartanak, melynek az első napján általános bilaterális nukleáris információcserére kerülhet sor, a másodikon pedig napirendre kerülnek a Paks II. projekt földrengésbiztonsági kérdései – és remélhetőleg a válaszai is. Azonban a legfrissebb, a FoEE-től kapott, nem hivatalos információk szerint a találkozóra mégsem kerül sor. A szintén nem hivatalos indoklás szerint az OAH ragaszkodott ahhoz, hogy a találkozó csupán online módon jöjjön létre, az osztrák szakemberek viszont személyes találkozót kértek, és a webes megbeszélés lehetőségét elutasították.

Addig, amíg e találkozó létre nem jön, illetve amíg az OAH a Paks II. telephely engedélyezéssel kapcsolatos kritikákra és vádakra másképp nem válaszol, a hivatalos álláspontnak az tekinthető, amit a hivatalt vezető Kádár Andrea november elején egy interjúban elmondott. Eszerint: „a földrengésbiztonság kapcsán azt érdemes figyelembe venni, hogy nagyon régóta tudjuk, hogy van törésvonal, vető a paksi telephely területén. Az elmúlt 30 évben elég komoly műszaki, geológiai, geofizikai, szeizmológiai vizsgálatok is folytak ezen a területen, hogy megállapítsák, hogy ezeknek a tektonikai lemezeknek a mozgása milyen. A telephely-engedélyezés idején készült egy komolyabb földtani kutatás, ami a legmodernebb módszerekkel vizsgálta azt, hogy hogyan mozognak ezek a kőzetlemezek. A bányászati hatóság is részt vett az eljárásban szakhatóságként, kiértékelésre került a témakör, és a telephelyengedély a jogszabályi követelményeknek megfelelően 2017-ben jóváhagyásra került. Azóta olyan információról, új adatról, ami megváltoztatná az OAH véleményét ebben a kérdésben, nem tudok.”

Befűthető-e a Balkán Expressz?

Paks II., mint a szerb és a horvát energiaprobléma megoldása? Bármilyen furcsán is hangzik elsőre, októberben néhány napon belül mindkét balkáni ország jelezte, hogy beszállna az új magyar atomerőmű építési projektjébe. Azon nem érdemes sokáig időzni, hogy Aleksandar Vučić szerb elnök vagy Tomislav Ćorić horvát energiaügyi miniszter elképzelése konkrétabb: a jelek szerint mindketten inkább csak hazabeszéltek. Előbbi abból vezette le azt a szándékát, hogy 5-10 százalékkal beszállna Paks II.-be, hogy mivel Ukrajnában működik 15 nukleáris blokk, ott olcsóbb az áram, mint az atomból kifelé evickélő Németországban, ám mivel Szerbiának nincs annyi pénze, hogy önállóan építsen saját atomerőművet, így jó opció lenne beszállni a magyar építkezésbe. Utóbbi pedig abból indult ki, hogy a mintegy 40 százalékos horvát áramimport kiváltására a szlovén-horvát tulajdonban lévő, lassan teljesen kiöregedő, már gyakran lerobbanó krškoi atomerőmű 2027-től tervezett bővítése sem lesz elég, a megújulókból pedig jó, ha a szénerőművek miatt romló mérleget sikerül nagyjából egyenesebe hozni, olcsó áramot kellene szerezni. És erre Paks II. jó alanynak ígérkezik.

(A példa kedvéért lépjünk túl azon a nem kis apróságon, hogy Paks II.-be nem lehet csak úgy beszállni – ennek okait hosszabban, részletesen megírta az egyik gazdasági lap, illetve az érdeklődés elutasítását parlementi válaszában Süli János, az illetékes miniszter is –, és induljunk ki abból, hogy mindez mivel is járna energetikai szempontból.)

Mivel a szerb és a horvát politikus is a jelenlegi gáz-árrobbanás és energiaválság-helyzetre reagálva álltak e „nagyszerű ötlettel” leginkább a saját állampolgáraik elé, talán lehetne köztük döntetlent is hirdetni. Abban az értelemben mindketten lyukra futottak, hogy mire Paks II. megépül, Európában is, a Balkánon is egészen más világ várható. Jól lehet, a magyar kormányzati propaganda a kezdetektől érvelt azzal az új paksi blokkok megépítése mellett, hogy annak termelési feleslegét majd el lehet adni a Balkánon, ám érdemes volna ezt a tételt minden szereplőnek alaposabban végig gondolnia. Feltételezve, hogy Paks II. egyszer majd mégiscsak megépül, nemigen lesz majd mit eladni. Már abban az értelemben, hogy a jelenlegi, továbbra is optimista prognózis szerint 2031-re épülne meg az első új blokk, ám 2032-től le kell állítani a ma még termelő régi blokkokat. Mind a négyet, egymás után: 2032-ben, 2034-ben, 2036-ban és 2037-ben egyet-egyet. Ez azt jelenti, hogy a két atomerőmű együtt-termelési időszaka rövid életű lenne, márpedig a Paks I. helyébe lépő Paks II. elsődleges feladata az, hogy a magyarországi energiafogyasztási igényeket kielégítse.

Az a forgatókönyv, melynek az alapja, hogy a magyar rendszerigényeken felüli termelési potenciál eladható volna, azonban egyébként sem látszik működőképesnek. Nem csak azért, mert jelen állás szerint az EU zöld jelzése Paks II.-re úgy érvényes, ha az új reaktorok az árampiacra viszik a termelésüket, hanem azért is, mert ha 2030 után a 7-8 ezer MW-nyi napelemes termelést kellene Pakssal valahogy “inverz módon” lekövetni, akkor erre – legalábbis a szabályozási oldalról biztosan – nem jó választás az atomerőmű, mivel az nem lehetséges, hogy Paks II. folyamatosan termelve addig exportáljon, amíg süt a nap.

Meg azért sem, mert ha az éjszakai áramot adná Paks II. a balkáni vonalra – mivel ekkor nincs annyi áramra szüksége a magyarországi rendszernek, mint nappal – ahhoz se Horvátország, se Szerbia nem rendelkezik elegendően nagyméretű energiatároló rendszerrel (például szivattyús-tározós erőművel), hogy ezt a fölös energiát eltárolja. A két célországnak – úgy, mint Magyarországnak – éppen, hogy éjszakai áramra van a legkevésbé szüksége.

A szerb és a horvát kommunikációban is sugallt olcsó áram azonban paksi áramexportként, Magyarországon, politikai értelemben biztos időzített bomba. A magyar adófizetőket terhelő, orosz állami hitelből finanszírozandó Paks II. ugyanis biztosan nem tudja olyan olcsón adni az áramát, mint a beruházásként rég nullára leírt Paks I., illetve a Vučić által a szerb nukleáris gondolatmenetbe citált ukrajnai erőművek. Ha netán mégis megtenné, az azt jelentené, hogy a magyar kormány a ma már inkább 5000 milliárd forinttal számolható beruházás kockázatait viselő polgáraival nem csak a saját fogyasztói, hanem Szerbia (és/vagy Horvátország) olcsó(bb) áramhoz jutását is finanszírozná.