Mibe kerül a Távhő?
Miért fizet egy keszthelyi lakos évente körülbelül 160 ezer forinttal többet a távfűtésért, mint például egy paksi? Hihetünk-e azoknak az egyre szaporodó írásoknak, amelyekben egyes távhőszolgáltatók hosszan fejtegetik, miért is nem drága a távhőszolgáltatás, illetve miként válik a közeljövőben a legolcsóbb fűtési móddá? Utánajártunk.
Jelenleg a legtöbb településen merőben más a helyzet, mint ami a (meglehet szponzorált) cikkekből kiderül. Legalábbis ez derült ki számunkra, amikor nem kevés utánajárás eredményeként összehasonlítottuk 31 magyarországi település távhő-díjait. Kiszámoltuk, mennyibe kerül egy átlagosnak tekinthető, 50 m2-es távfűtéses lakás fűtése egy évben. Kíváncsiságból a mellékelt módszer alapján annak is utánaszámoltunk, mennyibe kerül mindez egy gázzal fűtő háztartás számára.
Itt jegyeznénk meg (zárójelben), hogy egyáltalán nem volt könnyű dolgunk. A vizsgálni szándékozott távhőszolgáltatók jelentős része ugyanis nem tartotta szükségesnek, hogy díjait közzétegye a világhálón. Ezen esetekben tehát kénytelenek voltunk a település honlapjáról, az önkormányzati oldalakról a „T^!ho+++e””?%%20%///rol.doc” és ehhez hasonló fájlnevek között fellelni az érvényes rendeletet, és abból kisillabizálni az éppen aktuális tarifákat.
De lássuk, miről is árulkodik az elemzésünk alapján összeállított diagram!
Azt találtuk, hogy az árszínvonal tekintetében igen nagy eltérések vannak a települések között: egy keszthelyi lakos például évente több mint 160 ezer forinttal fizet többet a távfűtésért, mint egy paksi. Ha a vizsgált települések áraiból átlagot vonunk, akkor azt mondhatjuk, hogy a vizsgált településeken élők évente átlagosan bruttó 192 ezer forintot fizetnek ki 50 m2-es lakásuk fűtéséért. Ehhez képest a hasonló méretű és energiafelhasználású gázfűtéses háztartásban élők évente kb. bruttó 123 ezer forintot fizetnek a fűtésért. A diagramon látszik, hogy nemcsak a teljes fizetendő éves díj, hanem az alapdíj illetve hődíj egymáshoz viszonyított aránya is eltérő a különböző települések esetén. Kecskeméten és Szegeden például nagyjából azonos a fizetendő hődíj nagysága, viszont Szeged esetén magasabb az éves alapdíj. Itt álljunk is meg egy pillanatra és tisztázzunk egy kérdést: mire és hogyan fizetjük az alapdíjat?
Alapdíjat alapvetően azért számol fel a távhőszolgáltató, hogy, egyrészt, folyamatosan fenntartsa, karbantartsa, illetve – szerencsés esetben – korszerűsítse, fejlessze a távhőrendszerét. Ezzel kapcsolatban a szolgáltatónak az év során folyamatosan költségei merülnek fel, gyakorlatilag függetlenül attól, hogy éppen fűtési időszak van-e, vagy sem. Sőt: kis túlzással ezek a költségek akkor is felmerülnének nála, ha mondjuk valamilyen okból egy évre teljesen leállna a távhőszolgáltatással, hiszen a vezetékeket, berendezéseket ekkor is karban kellene tartania. A távhővezeték fenntartásán kívül az alapdíjba azokat a költségeit is belekalkulálja a szolgáltató, amelyek a cég működtetésével kapcsolatban szintén állandóan felmerülnek – ilyen pl. a munkavállalók bére, az irodák bérleti díja és rezsiköltsége, a berendezések értékcsökkenése stb. A szolgáltató az alapdíjat tehát (elvileg!) úgy állapítja meg, hogy megbecsüli és összesíti mindezen költségeket egy adott időszakra nézve – mondjuk egy évre, vagy egy negyedévre. Ezek jellegükből adódóan viszonylag jól előre jelezhető költségek. Legyen ez például évi 800 millió Ft. Ezt az összeget a szolgáltató jellemzően az összes, általa távhővel ellátott lakás, épület légköbméterének összegére osztja szét. Tegyük fel, hogy ez 2,5 millió légm3. Ekkor az alapdíj 320 Ft/ légm3 lesz, tehát egy átlagos lakásnak, ami kb. 140 légm3, évente 140x320=44800 forintot kell kifizetnie alapdíj címén a szolgáltatónak. Ezt azonban nem egy összegben fizetjük, hanem hónapokra egyenletesen elosztva, tehát nyáron is, amikor nincs fűtés. Ebben a példában ez havonta 44800/12=3733 Ft.
E rövid kitérő után visszatérhetünk eredeti kérdésünkhöz: miért van különbség a települések között a fizetendő alapdíjban? Egyrészt azért, mert településenként eltérő méretű és kiterjedtségű távhőrendszerek léteznek: egy olyan település esetén, ahol egy viszonylag kis területre koncentrálódik a távfűtött lakások, épületek összessége, és közel van a hőt előállító fűtőmű is, ott összességében rövidebb távhő-vezetékrendszerre van szükség. Vagyis kevesebb csövet kell korszerűsíteni, karbantartani, tehát ebben az esetben ezek a költségek arányában véve alacsonyabbak, mint egy olyan településen, ahol a távfűtéssel ellátott lakások szétszórtan helyezkednek el (esetleg egy nagyon hosszú utca mentén), esetleg a hőt előállító fűtőmű is viszonylag messze van, vagyis ahol több vezetékre van szükség. (Persze kérdés, hogy az utóbbi település esetén megéri-e kiépíteni a távhőellátást, illetve hogy lehet-e alacsony az ára…) A távhőrendszerek nagysága mellett a szolgáltatók eltérő gazdálkodási gyakorlata is okozhatja az alapdíjakban mutatkozó településenkénti eltéréseket: két vállalat közül értelemszerűen a hatékonyabban gazdálkodó, erőforrásait takarékosabban felhasználó vállalat állandó működési költségei az alacsonyabbak.
Az alapdíj kérdésének tisztázása után térjünk át a távhőszolgáltatónak fizetendő díj másik lényeges összetevőjére: a hődíjra. Pillantsunk rá ismét a diagramra! Láthatjuk, hogy a hődíjak tekintetében is vannak eltérések az egyes települések között: Ózdon és Tatabányán például az alapdíjak hasonló nagyságúak, a hőért azonban Tatabányán többet fizetnek a háztartások. Miért van ez? A szolgáltató által kért hődíj nagysága lényegében attól függ, hogy mennyiért vásárolja meg a hőt a hőtermelőktől, illetve milyen költségen tudja ő maga előállítani, amennyiben saját maga is termel hőt. A szolgáltató és a termelő között kialakuló hőárat több tényező is befolyásolja: függ a hőt előállító berendezések típusától, hatásfokától, a felhasznált tüzelőanyag árától, a szolgáltató által igényelt ún. lekötött teljesítmény nagyságától, a termelőnek az áram kötelező átvételéből származó árbevételétől stb. Mindezeken kívül a szolgáltató és a termelő közti hő árát a lakossági gázárakhoz, vagy a fűtő- illetve gázolaj világpiaci árának alakulásához is szokták kötni. Természetesen a hőár kialakításában nagy szerepet játszik a szolgáltató érdekérvényesítő képessége, alkupozíciója is, hiszen a termelő minél magasabb áron akarja értékesíteni a hőt, a szolgáltató pedig minél olcsóbban akarja megvásárolni azt. A vásárolt hőt a szolgáltató elvileg – ha a szolgáltató illetve az árhatósági szerepet betöltő önkormányzat a fogyasztók érdekeit tartja szem előtt – a vásárlási ár közelében, alacsony árréssel adja tovább a lakosságnak.
A fogyasztók a hődíjat az elfogyasztott hőmennyiség után fizetik, azaz a fizetendő hődíj nagysága attól függ, hogy az adott hónapban mennyi energia volt szükséges az adott lakás fűtéséhez. Pontosabban az épületéhez, hiszen a mérés általában épületenként történik a hőközpontban, és az ott mért mennyiséget osztják szét az épületben található lakások között. A fűtési célú hőért értelemszerűen a fűtési szezonban fizetünk (vannak azonban szolgáltatók, akik lehetővé teszik, hogy a téli fogyasztásunkat egész évben elnyújtva, részletesen fizethessük ki.) Az általános gyakorlat azonban az, hogy a fűtésért nyáron csak az alapdíjat fizetjük, télen pedig az alapdíjat és a hődíjat együtt. (A használati melegvízért természetesen télen és nyáron is fizetünk, szintén alapdíjat és hődíjat, de ebben a cikkben a melegvíz kérdésére nem térünk ki.) Ha egy településen pl. 3500 Ft/GJ tarifa van érvényben, akkor a példánkban szereplő 50 m2-es lakás átlagos fűtési hőfelhasználásával számolva mondjuk januárban nagyjából 20 ezer forintot kell fizetnie a háztartásnak. Tehát a korábbi példa szerinti alapdíjat is figyelembe véve ez a háztartás több mint 23 ezer forintot fizet ki télen a fűtésért.
Az ár harmadik fontos összetevőjéről eddig még nem ejtettünk szót, ez pedig az ÁFA. Augusztus 1-jétől a távhő Áfa-kulcsa 18%-ra csökkent, míg a gáz és a többi tüzelőanyag esetén ez jelenleg 25%. A kormányzat (és a távhő-szektor) szándékai szerint az ÁFA-kulcs a távhő esetén 2010. januárjától tovább csökken, mégpedig jelentősen, 5%-ra. Cél természetesen a távhő „versenyképesebbé” tétele, vagyis magyarul: ne legyen (annyival) magasabb a távhőfogyasztók fűtésszámlája, mint a gázzal fűtő háztartásoké. Vessünk egy utolsó pillantást a diagramunkra: az oszlopok legfelső, narancssárga szelete jelöli a fizetendő ÁFA nagyságát, a vízszintes barna vonal pedig egy, a korábbi példánkhoz hasonló nagyságú gázfűtéses lakás hozzávetőleges éves bruttó fűtési költségét. Ha csökken is a narancssárga rész, hány településen süllyed a barna vonal alá? Bárki utánaszámolhat.
Megjegyzés: ennek a cikknek nem célja, hogy bárkit is a gázfűtésre vagy éppen a távfűtésre próbáljon rábeszélni, vagy arról lebeszélni. A fűtési mód megválasztásánál sok szempontot kell mérlegelni: többek között meg kell vizsgálnunk, hogy a vásárolni kívánt kazánnak mekkorák a karbantartási költségei, hogyan alakul majd hosszabb távon a különböző energiahordozók (gáz, tűzifa, fapellet, geotermikus energia stb.) ára stb.
Az sem célunk ennek a cikknek a keretei között, hogy részletesen bemutassuk és elemezzük a távhő jelenlegi drágaságának következményeit (a távhőről leválni szándékozók számának növekedése) és okait (a szükséges korszerűsítések, fejlesztések elmaradása, a mesterségesen alacsonyan tartott lakossági gázárak, gyenge hőtechnikai tulajdonsággal bíró panelépületek, szabályozhatatlan fűtési rendszerek, a távhőellátók tulajdonosai illetve a fogyasztók közti érdekellentét, az önkormányzatok gazdálkodási gyakorlata, a termelők, beruházók profitelvárásai, a távhőpiac eddigi szabályozatlansága stb.)
